Repertoár

Szólhat-e aktuálpolitikáról egy szerelmi duett? Politizálásnak tekinthető-e egyáltalán, ha valaki a világ végéről énekel? És ha ketten énekelnek róla? Lehet kapcsolat mosoly és halál között? Lady Gaga és Bruno Mars duettje kapcsán ezek éppoly fontos kérdések, mint az, hogy a dal – amely 2024. augusztusi megjelenése után fél évvel elérte a 2 milliárd (!) meghallgatást a Spotify-on – miért és hogyan kapcsolódik a hetvenes évek zenei világához, illetve általában a napjainkra jellemző retro-hullámhoz. Az előadásában természetesen nemcsak ezekről lesz szó, hanem konkrét zenei jelenségekről is: a dal káprázatos harmóniavilágáról (hogy egyetlen sima hármashangzat nem szólal meg benne, csak négyes- és ötöshangzatok), magával ragadó dallamosságáról, no és a két énekes szavakkal nehezen leírható vokális kémiájáról.

Hová tűnt a rockzene? Vagy ha el nem is tűnt, mi maradt belőle a 21. század második évtizedére? Ezeken a kérdéseken éppúgy eltűnődünk az előadás során, mint a Måneskin együttes „Gossip” című dalának különböző jellegzetességein. Hogy az alapjául szolgáló gitár-riffet miért nevezte a zenekar gitárosa, Thomas Raggi „klasszikusnak”, mi teszi különlegessé az énekes Damiano David előadásmódját, miből származnak egy rendes rockszám energiái, s persze hogy a közreműködő Tom Morello (a Rage Against The Machine legendás gitárosa) miként értelmezi újra a gitárszóló műfaját. Még az a kérdés is fel fog merülni, hogy milyen gitárszólót játszott volna R2D2, ha a Birodalommal való küzdelem nem akadályozta volna meg abban, hogy rockgitáros legyen egy droidbandában.

Billie Eilish 2019-es dala nemcsak a szövege miatt izgalmas (miért jó rossznak lenni, és miért izgalmasabb karakterek az amerikai filmekben a főgonoszok, mint a főhősök?), hanem a zenéje és a hangzásvilága miatt is. Pedig a dal három közhelyes akkordot használ és az énekszólamból szinte teljesen hiányzik a dallam. Lehet, hogy éppen ez teszi különlegessé? Az előadásból ez is kiderül, ahogy az is, hogy van-e Billie Eilish elbűvölő, „motyogó” éneklésének zenei előképe (spoiler: természetesen van), hogy létezik-e még rendes éneklés a kortárs popzenében (spoiler: naná), és hogy az 1970-es évek ausztrál közlekedésmérnökeinek van-e köze a „bad guy” tempójához. Egy ponton még Mozart is felbukkan, hogy kölcsönadja egyik dallamát Billie Eilishnak.

Lehet az élet metaforája a kóstolás? Ha igen, van értelme úgy élni, hogy az ember csak belekóstol a dolgokba, soha nem tesz semmit igazán a sajátjává? És milyen zene illik egy szusiétteremhez? Ilyen filozófiai és művészetelméleti kérdések is fel fognak merülni az előadáson, amelynek főhőse a 2010-es angliai X-faktorban kreált fiúbanda, az egykori One Direction tagjai közül a legnagyobb karriert befutott sztár, Harry Styles lesz. A „Music for a Sushi Restaurant” 2022-ben jelent meg Styles harmadik szólólemezén, és zeneileg is izgalmas kérdések végiggondolására nyújt lehetőséget. Meg fogjuk vizsgálni a kromatika jelenségét, hogy miként működik egy minden ízében a hetvenes évek funk-zenéjét idéző groove, és hogy van-e helye a modern popzenében a szöveg nélkül rögtönzött dudorászásnak (szakkifejezéssel: a scat éneklésnek). Spoiler: van!

Milyen szerepet játszik Taylor Swift életművében és a “Snow On The Beach” című számban a 13-as szám? Melyek a sajátosságai Taylor Swift dalszerzői munkásságának? Párhuzamba állítható-e Taylor Swift költészete Shakespeare-ével? Mi a különbség a “snow on the beach” és a “snow at the beach” kifejezések jelentése között? Ezekről éppúgy szó lesz, mint popzene leggyakrabban használt négyakkordos harmóniamenetéről, a Taylor Swift védjegyének számító egyhangos dallam természetéről, valamint zene és szöveg érzékeny viszonyáról. És természetesen nem maradhat említetlen, hogy a dalnak alig fél évvel a megjelenése után új verziója született, amelyben a rajongók kérésének eleget téve a nagy pályatárs, Lana Del Rey már nemcsak a háttérben énekel, hanem Taylor Swifttel egyenrangú szerepet kap.

Nem egyszerű dalszerelésre, hanem szörnyszerelésre vállalkozunk ezen az előadáson. Az atombomba sújtotta Japánban kreált mitológiai lénnyel, Godzillával éppúgy közelebbi ismeretségbe fogunk kerülni, mint a rap sokszorosan Grammy-díjas szörnyetegének, Eminemnek a zenei gondolkodásával. Ennek érdekében szoros elemzés alá vonjuk Eminem 2020-as „Godzilla” című számának szövegét és egyakkordos zenéjét (spoiler: egy ponton felbukkan négy gyönyörű akkord, és egészen különleges a dal formai felépítése, de hogy miért és hogyan, azt most nem áruljuk el). És természetesen tüzetesen megvizsgáljuk a szövegmondás tempóját tekintve Guinness-rekordnak számító utolsó három versszakot is, ahol Eminem másodpercenként tizenegy szótagos, szörnyeteg tempót diktál, és ez arra is alkalmat fog teremteni, hogy Johann Sebastian Bach, Oscar Peterson és Cziffra György bevonásával elgondolkozzunk a virtuozitás fogalmán.

Adele 2021-ben publikált, negyedik albumának első single-je, az „Easy On Me” lehetőséget teremt rá, hogy megnézzük, miként lehet az érzelmi bizonytalanságot finom metrikai eltolások mentén elhelyezett harmóniákkal megjeleníteni, hogyan fejezhető ki egy dallamban a bezártság és az önfeladás, illetve a saját lábra állás felszabadító élménye. Sőt azt is megpróbáljuk megérteni, hogy a dal különös felépítése, vagyis a popszámok hagyományos „versszak-versszak-refrén” szerkezetének finom módosításai révén miként közvetíthet a zene komplex érzéseket. És még Adele énekhangjának titkát is megpróbáljuk megfejteni (spoiler: nem fog sikerülni, de közben megismerkedünk egy csodálatos barokk operaáriával).

Négy év után jelentetett meg új albumot a többszörösen Grammy-díjas, 380 millió követővel és négyoktávos hangterjedelemmel rendelkező Ariana Grande. És mindjárt az elsőként kihozott szám, a „yes, and?” óriásit robbant, nem intézhető el egyetlen vállrándítással, hogy „igen, és?” A dal tovább erősíti az utóbbi évek disco- és house-reneszánszát, és annyira közvetlenül kapcsolódik minden idők legnagyobb „house”-slágeréhez, Madonna „Vogue” című számához, hogy erre még a szerzői jogi szakértők is felvonták a szemöldöküket. Igen, és? Hol a határa az allúziónak és a lopásnak? Jogi vagy esztétikai kérdésről van szó? Mit fejezhet ki a basszus szólam hiánya? Mi a helyes hangsúlyozása a „somebody” szónak? Ilyen és ehhez hasonló fontos témákról fog szólni a Dalszerelőműhely negyedik évadjának első előadása. És persze arra is rákérdezünk, hogy végső soron mire vonatkozik a kérdés: „Igen, és?”

„Hogy valakinek a zenéjére egyszerre bólogat a főpolgármester, a dalszöveget cincáló nyelvész és a sarki patyolatos, az elég egyedi.” Beton.Hofi legújabb, 2024-ben megjelent 0 (Nulla) című lemeze kapcsán fogalmazott így a recorder.hu kritikusa, és megállapításával maximálisan egyetért a Dalszerelőműhely teljes szakmai csapata. Itt volt tehát az idő, hogy alapos elemzésnek vessük alá Beton.Hofi egyik számát, az új albumról pedig több okból is a „Tesi”-re esett a választásunk. Részben a toldyuuso néven futó producerduó (Hamar Barnabás és Mógor Máté) erős beatje és izgalmas hangzásvilága miatt, részben – természetesen – Beton.Hofi (Schwarz Ádám) sűrű költői képekben gazdag szövege és egyedi előadásmódja (utánozhatatlan „flow”-ja) miatt. És van persze még valami, ami Beton.Hofi dalaiban annyira lenyűgöző: hogy kegyetlen őszinteséggel vezetik el a hallgatót a mai magyar valóság legmélyebb, legsötétebb rétegeibe.